Társadalmi vállalkozók

Design és a társadalmi innováció kapcsolatáról még biztosan sokszor fogok írni, most a már említett magyar eco-social design példát szeretném egy kicsit jobban bemutatni (itt kérek elnézést a sok angol kifejezésért, műfordító énem pár lépéssel a blogger mögött kullog).

A MOME Ecolab csoport évente több projektet hoz létre, vagy társul más szervezetekkel és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is próbálják felhívni a hallgatók figyelmét arra, hogy tervezni nem csak gazdagoknak lehet. Tavaly például az egytemi kurzushéten egy ilyen öko-szociális design workshoppal jelentkeztek, ahol a hallgatóknak egyrészt a fenntarthatóság elveit szem előtt tartva, másrészt egy speciális "piac", a mélyszegénységben élők számára kellett tervezniük, ami szerintem nagyon izgalmas kérdésfelvetés.

(Kép innen.)

Idén tavasszal és nyáron az EcoLab egy nagyobb szabású projektbe is belefogott ezen a téren: Bódvalenkén, ebben a távoli, egy utcás, mélyszegénységben élő faluban hoztak létre egy komplexebb programot, amivel azt remélik, hogy a reménytelen helyzetbe fásult helyieket megélhetéshez segíthetik és így tartósabb hatást érhetnek el. A LenkeProjekt a helyi gasztronómiai értékeket igyekszik kihasználni, részint a képen is látható dokumentációval, részint pedig az egyik legegyszerűbb termeléshez, a gyógynövények szárításához és eladásához adva segítséget.  

Bár ez egyelőre csak egyetlen projekt, de ha létezne egy szervezet, ami például azt tűzi ki célul, hogy minden alkalommal egy újabb falunak, kistérségnek valamilyen jellemző termékéhez ad arculatot vagy valamilyen termelési eszközt fiatal tervezők és grafikusok segítségével, és neadjisten még valamilyen üzleti modellje is lenne ehhez a szolgáltatáshoz, úgy az egy csodálatos példa lenne arra, amit mondani szeretnék.

A fenti szpot a Quartiermeister nevű kis szériás német sörmárka első reklámfilmje*. Az italt főképp Berlin (Kreuzberg, Neukölln, Wedding), illetve most már Frankfurt és München egyes kocsmáiban árulják, és a márka célja, hogy a helyi fiatalok által fogyasztott, környéken gyártott ital bevételeiből helyi szociális projekteket támogasson. A projektet egy Sebastian Jacob nevű srác hozta létre, akinek egyszerűen csak annyi jutott eszébe, hogy hát itt van ez a rengeteg fiatal, akik körében amúgy is népszerű a társadalmi felelősségvállalás gondolata és akik éjjelente egy halom pénzt költenek bulizásra, miért nem segítenek ők ezeknek a többi, sokkal kevésbé vidám helyzetű helyi fiataloknak. A profit, vagyis a szétosztható pénz elosztásáról a három városban három külön, helyi egyesület önkéntes tagjai döntenek és a díjra pályázni lehet. Részletesebben itt lehet a modellről hallani.

Egy másik példa erre a fogyasztáson keresztüli “újraelosztásra” a főleg az USA-ban működő Sunday Soup hálózat. Ezek a nyitott események a gasztronómia felől közelítenek és a vasárnapi ebédet amúgy mondjuk étteremben elköltő helyi közönség köréből szeretnének előre kiválasztott helyi civil projektek számára pénzt gyűjteni. A vásárlók az egyes ételek kiválasztásakor szavazhatnak is, hogy ezzel melyik kezdeményezést támogatják.



Budapesten is rengeteg helyi szociális vagy civil kezdeményezés van, de a finanszírozásukban alighanem töredékrészt képviselnek a magánadományok. Míg az angolszász országokban komoly hagyománya van az adományozásnak (ld. brit és amerikai statisztikák), vagy mondjuk Németországban az önkéntes munkának, addig nálunk nagyon akadozva működnek mondjuk az újonnan indult crowdfunding platformok és más megítélés alá esnek a jótékonységi események is. Enni és inni viszont itt is szeretnek az emberek.

* Szöveg szabadfordításban: A fociegyesület ott szemben // Az úszás tanfolyam melletünk // A közösségi kert // A sarki állatsimogató // A helyi zeneiskola // [hang] Quartiermeister, sör a kerületért [Kiez = negyed inkább]. Több információ a sörről, amivel ön a szomszédságot támogatja, www.quartiermeister.org // [felirat] A reklám 100%-ban szponzorációban készült, árbevételt nem használtunk fel.

Ez itt tipikusan egy olyan termék, amit egy jól körvonalazható, széles rétegeket érintő probléma megolására terveztek. Az egyik kedvenc témám mostanában, hogy vajon hogyan és mennyire használható a design, illetve a "dizájnerek", különböző területekről érkező tervezők megközelítése a társadalom jobbá tételére. A téma a társadalmi vállalkozásokkal együtt igencsak felívelőben van, hiszen eléggé kötődik a tárgyi innovációhoz, kezdve a zéró emissziós élettől az afrikai vízhordókig - de vajon hol vannak a korlátai?

Valószínűleg mindenki tud olyan terméket mondani, ami alapjaiban változtatta meg a mindennapjainkat, szokásainkat a Bauhaustól az Apple-ig. Ezek egy része zseniális ötlet, egy része viszont komplex, milliméter pontos stratégia eredménye - az ehhez kapcsolódó, angolul disruptive innovation-nek nevezett jelenség pedig hatalmas jelentőségre tett szert az üzleti életben. Ezekben a sokszor termékhez is köthető újításokban (néhány példa) nagy szerepe van egy tudatos tervezési folyamatnak, amit design-nak hívunk és aminek a képlékeny határai a számviteli rendszertől az adatbázisokon át az új fogkefe nyeléig sok mindent magukban foglalhatnak. Bár az, hogy mi a design, semmi esetre sem az én asztalom, csak egy-két dolgot szeretnék bekapcsolni ide.

A társadalmi célokért küzdő szervezetek jellemzően két módon lépnek kapcsolatba designerekkel. Egyrészt az ismert "csináljuk meg szebben" módon, amikor egy létező tartalmat csomagolnak újra, grafikus megjelenítéssel vagy esetleg egy új formával. Ez ugyan általában kevéssé innovatív eredményhez vezet, de az akadálymentes étterem kialakítása, az érthető piktogramokkal kommunikáló csomagolás vagy akár a kórházi betegellátó rendszer megfelelő átszervezése alapvető tényező lehet a siker elérésében. Ezt felismerve, sok design cég nyújt pro bono szolgáltatásokat például civil szervezeteknek. Ez a fiatalember a lenti TED videóban pedig azt gondolja, hogy ezt mindenkinek így illene tennie, ahelyett hogy hagyjuk a segélyszervezeteket étel helyett arculatra költeni.

Van viszont az a helyzet, amikor azt érezzük, hogy egy adott problémára, igényre nincsen egyszerűen semmilyen válasz, a létező funkciók nem elégítik ki és ezért gyakran maga a probléma is lappang. Itt a rutin hiánya miatt nagyobb a bizonytalanság, sok múlik a probléma meghatározásán és fontosabb a kísérletezés. Azt gondolom, hogy sokszor ilyen közegben működik a társadalmi innováció is.

A világ egyik leghíresebb design cége, az IDEO jellemzően ezzel az átfogó szemlélettel dolgozik, főleg a módszertanban alkottak kiemelkedőt, amit társadalmi célok érdekében is bevetnek. Érdemes szerintem megnézni egy pár évvel ezelőtti, az Acumen Funddal közös projektjük dokomentációját, ami valamennyire illusztrálja, hogy milyen potenciál van egy ilyen beavatkozásban.  

Hasonló szemléletű, de Európai projekteket dolgoz ki egyébként kedvenc kormányzati szervem, a brit Design Council is, például itt. Közben pedig elérkeztünk arra a területre, amit manapság social design-nak hívnak és ami pontosan ezt csinálja: társadalmi problémák megoldása érdekében igyekszik mozgósítani a különböző tervezőket és vállalkozókat. Rengeteg ilyen projektet nézegethetünk itt, (bár többnyire kevéssé átütő erejűek, de ez például elég jó példa), pályázatokhoz, kezdeményezésekhez csatlakozhatunk vagy netwörkölhetünk itt, a brit szcénáról olvashatunk riportokat, interjúkat itt, remek diákprojekteket találunk itt, természetesen ezt is lehet tanulni egyetemen és már Magyarországra is elutott a híre: a MOME EcoLab rendszeresen foglalkozik a témával, dolgozik hasonló projekteken.

...de nem feltétlenül csak a társadalmi vállalkozók érdeklik őket. Másképp szólva, van itt néhány külföldi weboldal, amik remekül passzolnak a reggeli kávéhoz, viszont nem mind tartoznak szorosan ide.

Azért mégis, ha lelkiismeretes bloggerként témábavágó lektűrt keresünk, érdemes ellátogatni a SocialEarth portálra, ami alighanem az egyik legismertebb társadalmi vállalkozókkal foglalkozó site. A szerzői maguk is szakmabeliek, a világ minden részéről jöttek, viszont éppen ezért kicsit néha távolinak tűnnek Magyarországról nézve. Ha még inkább a szakmai kérdések, részletek érdekelnek, akkor kiváló oldal az üzletibb szemléletű Next Billion.

Reggeli kávé kategóriában indul régi kedvencem, a trendi/urbánus amerikai fiataloknak készülő, viszont nagyon szépen tálalt és sok érdekes cikket megjelentető good.is, ahol az elmúlt 1-2 évben szintén megsűrűsödtek a social entrepreneurship címkék (a business rovatban van social enterprise menüpont például). Most láttam, hogy van külön színes-szagos interaktív aloldaljuk is ecélból, lehet kattingatni.

Aztán ahogy távolodunk a témától, több irányba lehet tovább menni. Az üzleti élet dzsungele felé merészkedve  szerintem kiváló kezdet az innovatív dolgokat kedvelő Fast Company, különösen a zöld és társadalmi témákkal foglalkozó Ethonomics blogjuk. Kevésbé híroldal-szerű, de (enyhe borzongással vegyes) érdeklődéssel olvasható a társadalmi célú vállalatokra szakosodott bcorporation.net, vagy a nagyipari Sustainable Industries. Hasonló a Guardian Sustainable Business oldala, frissítően nem-amerikai perspektívából.

Visszamenekülve az üzlettől a természet felé, zöld vonalon természetesen megszámlálhatatlan portál, magazin és blog van, mindenféle nyelveken, a radikális-alternatív degrowth mozgalom partjaitól (kedvenc francia) a fogyasztáspárti, trendi zöldülőkig. Utóbbira mondjuk egy vállalható példa Németországból az Enorm magazin. Talán jobban kötődik az innováció témához a nagyon ismert és tényleg jó Treehugger, vagy a kifejezetten termék design és építészet témában mozgó Inhabitat.

Végül rengeteg általánosabb, politikaibb portál kötődik az előbb is emlegetett alternatív mozgalmakhoz, amik lehetnek markánsan kritikusak vagy helyi viszonyokra koncentrálók. Ezek áttekintésére nem vállalkoznék, abszolút kiragadott példa, viszont szerintem színvonalas a francia Groupe SOS Interdépendances magazinja, a Guardian szövetkezetekkel foglalkozó oldala, vagy a civilszektoros social enterprise támája. És ha már civilek,  meg lehet nézni esetleg a nem régen indult, amerikai Solutions Journalt is.

India a társadalmi vállalkozók Mekkája. Nem csak hogy a mostani "hype" vagy mondjuk úgy, hullám is nagy részben a térségből indult, de már szinte turisztikai attrakció, mindenki elmegy Indiába, aki ezzel akar foglalkozni. Komolyabbra fordítva: talán ismert, talán nem, de India telis-tele van társadalmi innovációval, társadalmi vállalkozókkal, empowerment civil szervezetekkel meg ilyen-olyan érzékeny vállalatokkal. Jól illusztrálja ezt, hogy India egyik (saját állítása szerint legalábbis) legnagyobb start-up vállalkozói portálján van külön hírfolyam a társadalmi illetve zöld start-upoknak, tele tökjó cikkekkel. Ráadásul, ezeknek a start-upoknak a business modelljéről is olvashatunk ezekben a remek írásművekben, ami azért nem túl gyakori a szakmai sajtóban sem.

Persze, ha jobban megnézzük, némely társadalmi hatásra fókuszáló innováció gazdasági leképeződése (tehát, hogy aztán milyen formát ölt, mint vállalat) feltűnően hasonlít mondjuk egynémely 19. század végi innovációra, amiből aztán a mai szupervállalatok lettek. Például itt van ez a víztisztítással foglalkozó cég, a Rite Water, ami kétség kívül nagyon fontos tevékenységet végez, de lényegében egy újfajta víztisztítási eljárást árul kormányoknak és vállalatoknak. Vajon miben különbözik ez mondjuk a korai Johnson & Johnsontól, ami a kórházi és otthoni higiénia javítását tűzte zászlajára? Az kétség kívül igaz, hogy régebben nem nagyon volt divat magasztos társadalmi célokat hangoztatni a kommunikációban, maga a termék volt a fontos, de az is igaz, hogy nem tudjuk, valóban képes-e a fenntarthatóság elveit szem előtt tartva növekedni egy ilyen "társadalmi vállalat".  

Társadalmi vállalkozónak lenni menő. Vagy legalábbis, ha az ember haverjai, illetve egyéb referenciakörnyezet (vö. csajok a buliban) nem is értenék feltétlenül, hogy az, amint az ember elmeséli, hogy miről is van szó, mindenki elismerően bólogatni kezd. Ha pedig a történetet kellően autentikusan, izgalmasan és retorikailag tökéletesre csiszolva adod elő (hiszen már legalább századszorra csinálod), akkor hamarosan látod, ahogy őket is átfűti a lelkesedés, látod a szemükben a felismerést, hogy igen, valami ilyesmire van szükség, igazából pont ezt szeretné ő is csinálni és hogy de iszonyú menő vagy te, hogy ezt már csinálod is.

Bárcsak mindenki így mesélhetne a munkájáról, ugye.

Na, valami ilyesmire jöhettek rá azok a business school-os fiatalok, felteszem szerte a világban, akik mind elindították a saját társadalmi start-up-jukat, vagy a saját SE tanácsadó szervezetüket. Az elmúlt hetekben két emberrel is találkoztam, akik különböző francia diákokból álló csoportokban indultak neki 2-2,5 éve világot látni, hogy ugyanezt csinálják. Az egyik ilyen banda, a közösségi média és az internet használatát Dél-Amerikában és Ázsiában tanító Socialter projekt, idő közben szétesett és egyik kitalálója azóta Berlin egyre izgalmasabb start-up szcénájában készíti elő az open-source forradalmat.

A másik projekt viszont azóta is él (az előző több tagja át is igazolt ide), sőt lassan a 23 éves kölykök lelkes road movie-jából európai hálózattá és valódi üzletté válik. Mintegy két és fél évvel ezelőtt találta ki két Marseille-ben élő fiú, hogy hát itt vannak ezek a társadalmi vállalkozók, ők olyan érdekesnek tűnnek, csináljunk velük végre valamit. És létrehozták a MakeSense-t, ami egy platform, illetve hálózat, ahol lényegében társadalmi vállalkozóknak lehet segíteni, aki amivel tud - tudással mármint, nem materiális javakkal.

Ha az ember csak az interneten látná a srácok bemutatkozó videóját, vagy egy-egy ilyen "találjunk ki valamit" workshopjuk eredményét, valószínűleg nem jutna eszébe, hogy itt diák szakkörnél többről is szó lehet, pedig ez a dolog szörnyen népszerű. A srácok (és persze azóta már sokan vannak) olyan elképesztő lelkesedéssel vetik magukat a témába, vesznek részt az összes eseményen Európa-szerte, beszélgetnek mindenkivel, szerveznek workshopokat (ún. hold-up) és neveznek minden társadalmi vállalkozót "super cool"-nak, hogy egyre többen szállnak be különböző országokban, egyre több menő intézmény hívja őket hold-upot tartani és lassan ezt már el is tudják adni, cégeknek, iskoláknak.

A módszer egyébként az, hogy keresnek egy kezdeményezést, aminek van valamilyen jól definiálható problémája, leülnek vele beszélgetni, majd a konkrét problémát (pl. nincs elég forgalom az x terméken) egy 8-10 fős random segítőkből álló csoport elé tárják. Itt jön a hold-up: egy nagyon gyors, úgy 2 órás lefolyású ötletelés, szintetizálás és ad hoc megoldások generálása, együtt az egész csoporttal. Nem annyira a megoldás a lényeg, mert a kiválasztott szervezet anélkül is rengeteg ötletet, energiát és néha egy tényleg izgalmas megoldást nyer, a csoport maga pedig együtt gondolkodhat, büszke lehet magára és persze rengeteget tanulhat egy-egy ilyen esetből. Biztos könnyű lenne belekötni a módszerbe, de nagyon kevesen csinálják ezt ekkora energiával, mint ők.  Egyébként azt hiszem, hogy a sikerükben nagy szerepe van éppen ennek az egyszerűségnek is: didaktikus, nem skatulyáz be, nem bonyolít túl - ideális ha vállalati partnereket keres az ember. :)

És aztán persze, sokan ebben a hálózatban nem csak ezt csinálják. Maeva például, egy kivételesen energikus lány, rengeteg dologban benne van a Hub Montrealtól az Ashoka Chanemaker Weekig - Európa-szerte találkoztam olyan emberekkel, akik emlegették őt - most főleg azon pörög, mit lehet ezzel a témával kezdeni egy business school keretei között.

Az internet egy csodálatos dolog, azt hiszem már említettem. És ugyan van, aki szerint a dizájn menti majd meg a világot, szerintem inkább az internet. Persze, a klímaváltozást most inkább tegyük félre egy kicsit. Mindenestre, egy honlap olyan csodálatosan kis tőke- és munkabefektetéssel készül és olyan sok hasznos dolgot tud tenni egy város lakóiért vagy akármilyen csoportért, hogy a dinamikus honlapépítést a gimnáziumban kellene tanítani. Vagy valami ilyesmi.

Az egyik érdekes példa erre a számos térképes (ún. point of interest) felület, amiket ma már jellemzően a felhasználók maguk hoznak létre: éppen azok, akik a témának a legnagyobb szakértői. Ennek kapcsán pedig a csoporton kívüliek is felismerhetik, mennyi mindent nem tudtak még lakóhelyükről - például, hogy mekkora kerülővel jut el a városházára az, aki még egy járdaszegélyre sem tud fellépni, nem hogy villamosozni. 

Raul Krauthausen például ilyen: Németországban él, ahol bár azt gondolnánk, a bőkezű állam mindenkin segít, valójában szintén sok a lépcső és, mint azt Raul a lenti videóban is elmeséli, a jóléti állam által fenntartott különleges iskolák inkább csak konzerválták a mozgáskorlátozottak párhuzamos világát. Németországban, mint mondja, minden tizedik embernek van valamilyen mozgásproblémája, de ha belegondolunk, mégsem látjuk őket az utcán, nincsenek ott az iskolában, a kocsmában, a boltban, a felolvasóesteken, stb. hiszen nem is tudnak bejutni.

Ezért hozta létre a wheelmap.org-ot, ahol a felhasználók maguk, tehát a téma mozgáskorlátozott szakértői jelölhetik be a hozzáférhető helyeket, utcákat. Ha ez a több millió ember használni tudna egy ilyen oldalt, talán az már elég lenne egy szupermarket láncnak, hogy hozzáférhetővé tegye a boltjait, vagy a banknak, hogy az ATM-jeit. Budapesten is meglepően sok hely van már bejelölve egyébként, nem csoda, úgy 3 éve működik az adatbázis. 

A jelek szerint egyébként ez nem egy vállalkozás, hanem a szintén Raul és társai által alapított, rengetegszer díjazott Sozialhelden egyesület keretei között fut, akik ha jól látom, főleg adományokból és szponzorációból tartják fenn magukat, de elképzelhető hogy van már árbevételük is.

Egy lépéssel tovább megy a CapStreet nevű projekt, ami lelkes Toulouse-i fiatalok terméke, egy mozgáskorlátozottak számára létrehozott útvonaltervező. Ha jól látom, a honlap még nem létezik, de start-up versenyt azt nyertek vele és ebben a videóban elmesélik franciául. Ez egy olyan platform, applikáció, mikor éppen mi, ami a wheelmap jellegű térképeken is megjelenő pontokat képes útvonalakkal összekötni, azokat értékelni és a használatból mindenféle adatokat kinyerni. Angolul is elérhető a modellt bemutató prezentációjuk, ezen látszik, hogy ez azért egy üzleti szemléletű kezdeményezés, egy szolgáltatás, amit nagyvárosoknak kívánnak eladni szerte a világban.

Néhány hete volt egy ilyen esemény Budapesten, és bár csak ilyen késéssel tudok beszámolni róla, azért szerintem ez mit sem ront az információ hasznosságából. A NESsT, Magyarország valószínűleg legnagyobb társadalmi vállalkozókat támogató szervezete ugyanis már másodszor rendezte meg ezt a majd egy napos konferenciát, amin rengeteg olyan témáról meséltek, ami ezen a blogon már felmerült illetve ami bárkinek érdekes lehet, akit ez a téma valamennyire érdekel. Sőt mi több, bemutatkozott néhány sikeres vállalkozás a támogatottjaik közül, ami igazán üdvözlendő, mert a sokat emlgetett Fruit of Care-en kívül nem nagyon szoktak reflektorfénybe kerülni.

Az esemény honlapján megtekinthető az összes tájékoztató jellegű prezentáció (ez már önmagában is csodálatos szerintem), például arról, hogy a NESsT hogyan látja a magyar szcénát, milyen EU-s támogatási lehetőségek vannak az ilyen vállalkozások számára, illetve némi praktikus információ a társadalmi hatásmérésről, jogi környezetről, stb.

Oké, a fura open-source kombájnok után most nézzünk valami teljesen érthetően és klasszikusan társadalmi vállalkozást a lelkes franciáktól.

Képzeljük el, először is, hogy van Franciaországban 4 millió ember, Európában meg több mint 40 millió (adat) akiknek amúgy túl sok problémájuk nem lenne az életben, sokan rendes családba születtek, igazából normális intelligenciával, alig valaki veszi észre rajtuk, hogy valami mégsem stimmel. De sajnos nem hallanak és hiába tudnak tökéletesen kommunikálni jelbeszéddel, annak sajátosságai miatt sokszor nem tudnak rendesen írni-olvasni. Ezért nem tudnak a boltban segítséget kérni, nem értik a legtöbb honlapot, nem olvasnak újságot és nem néznek tévét,  gyerekkoruktól fogva nehéz volt nekik az iskola, az egyetem meg szinte lehetetlen és valószínűleg munkát is nagyon nehezen találnak.

Az ezzel a problémával élő emberek, mondja a DEAFI, egy siketekre specializálódott tréner illetve szolgáltató cég, napi szinten használnak webkamerát és mindenféle telekommunikációs eszközöket de ezeken keresztül is sokkal jobban megértik egymást, mint a hallóknak szóló üzeneteket. Ezért ez a cég kifejezetten siket ügyfél tanácsadókat képez (és illeszt be bármilyen vállalathoz), akik, akár egy call centerben, videóhívással vagy sokkal érthetőbb szöveges üzenetekkel kommunikálnak ezzel a speciális csoporttal. Így nem csak munkát adnak egy csomó olyan embernek, aki ezzel a problémával él, de a termékek és szolgáltatások is sokkal hozzáférhetőbbek lesznek, legyen az egy elromlott mosógép, rosszul bekötött internet vagy a földhivatal.

Az internet tele van értékes, de ingyenes dolgokkal, ami annyira jó, hogy mondhatni, megváltoztatta a világot. Ha az embernek van egy számítógépe, lehet ingyen könyvtára, nézhet minden este mozifilmet (igen, legálisan is), olvashat külföldi szakfolyóiratokat és rengeteg dolgot megtanulhat, akár szakmát is, otthon, egyedül vagy éppen valakitől a Föld másik oldaláról. Ehhez kapcsolódóan pedig nyilván mindenki hallott már nyílt forráskódú szoftverekről és ezek fanatikus rajongóiról, emberekről, akik hobbiból operációs rendszereket fejlesztgetnek.

Ja, ja, szuper, de kit érdekel az operációs rendszer, ha az embereknek nincs mit enniük? Kérdezhetnénk. Viszont az a helyzet, hogy az open-source mozgalom nem csak ködös tekintetű geek-ek játszótere, hanem éppenséggel élelmiszer termelésre is képes.

Ezt csinálja az Open Source Ecology, az amerikai Marcin Jakubowski találmánya, ami valójában egy hálózat, mint mondjuk a Wikipedia, csak ez gyártási technológiákkal és munkagépek open-source elvek alapján, egy nyílt közösségben megvalósított fejlesztésével foglalkozik. A fő projektjük, hogy kidolgozzák azt az 50 legfontosabb gépet, illetve ezek pontosan dokumentált előállítási módját, ami minden lényeges ipari funkciót képes átvenni egy közösségben. Egy civilizációs indulókészletet, ami aztán bárhol, helyiek által reprodukálható és képes nem csak arra hogy élelmiszerrel lássa el a közösséget, hanem arra is, hogy azoknak az embereknek a saját munkájukon keresztül mutassa meg, hogy találékonysággal, a megkapott tudással és némi hulladék vassal akár a nagyvállalatoktól sem kell függeniük többé.

Marcin, az atomfizikára ráunt szántó-vető, akit egyébként nemrég a remek Shuttleworth Foundation is támogatottjává választott, persze nálam sokkal jobban elmagyarázza ezt:

És mindehhez egyébként egy (szintén nyílt hozzáférésű) üzleti vagy inkább gazdálkodási modell is tartozik (itt olvasható másik megvilágításban), amit elvileg szintén bárhol fel lehet húzni a semmiből, mert az egész rendszer az önfenntartásra épül és egy ilyen mindenki által ugyanúgy épített és fenntartott kis ökoszisztémában nem csak a fogyasztás, de a munkbérek illetve a kompenzáció is egészen másképp alakul. Nem mondom, hogy tökéletesen megértettem, hogy akkor most ki fizet miért, de majd szólok, ha igen. :) Mindenesetre az látszik, hogy ugyanolyan erőteljesen használják az adományokat meg az önkéntes hozzájárulást mint mondjuk egy nyílt szoftver, de eladásból származó bevételeik is vannak.

Ja igen, és persze ez nem csak kombájnnal működik, még mielőtt valaki nem értené, minek beszélek én itt szántásról meg kísérleti traktorokról. Autót is lehet például hasonló módszerekkel csinálni, és akkor ugye alighanem bármit. Persze itt a módszer kulcsfontosságú, ez egy összetett téma, de itt olvasható például egy elég érdekes részlete.